Budapestről indulunk, az Ecetudvarból, ami a sokat szidott, szegény ecetfákról kapta a nevét. Azokról, amik korábban a területen álltak, amikből mostanra egy maradt, kivágott társai hűlt helye mellett. Az ecetfát, szebbik nevén bálványfát [még szebb nevén: Ailanthus altissima] egyébként máshol (igen, általában tőlünk nyugatra) díszfaként ültetik, de nálunk valahogy a megroggyant pesti bérházak belső udvarának szerény/szegény szereplője, már-már azt mondhatom: a reménytelenség szimbóluma lett. Ki tudja miért. Szép kis utalás. Meg igaz.

Mari, történetünk főszereplője itt nőtt fel, ebben a nyomorúságos házban és az átjáróudvarban – ahol egyébként tilos átjárni –, a közös vécével szemben, ahova minden reggel megtette a szégyen negyvenhárom lépését az anyja zománcos éjjeliedényével.

Irénke (az anya) beteges volt mindig, a Wolf-család későn férjhez adott lánya, aki férjének egyszerre volt küldetése és keresztje. A történet kezdetén halálos ágyán látjuk az öreg Lantos (Lindenber) Jenőt, aki akkor is a rég halott Irénkére gondol. Mert:

„Irénkét nem lehetett letenni. Irénkét nem lehetett kitörölni. Irénkét a Sors mérte rá, ahogy másnak társat, feleséget, anyát rendel. Egész életében arra törekedett, hogy ezt a rámért Irénkét a feje fölött tartsa, hiszen valakit tartani kell, akiben kapaszkodhat az ember.”

Mari egyetlen igazi barátnője Magda. Osztálytársak és barátok, habár az osztály csak az iskolára vonatkozik, társadalmilag – Mari jól tudja – van köztük egy kisebb szakadék. Ennek ellenére Magda az, akinek életcélja nem több, mint egy vaskos pénztárcához feleségül menni. Úgy is tesz. Mari meg inkább vállalja a családi kitagadást egy gój fiú miatt.

A barátnők útja elválik, s jópár évvel később találkoznak újra, amikor Mari manikűrösként dolgozik egy szállodában, közben egyetemre jár, Magda pedig vendégként érkezik ugyanoda. Magda egy gazdag izraeli zsidó felesége, tipikus aranykalitkás madárka. Meghívja magához a legjobb barátnőjét. „Mindent fizetek, csak gyere!” – És Mari megy, mert valahol csak meg kell találni az embernek azt, ahová tartozik. Legalább meg kell próbálni. Már annak, akiben igény van ilyesmire, és Mariban van.

A Szentföldön aztán inkább csalódások sora várja, mint megvilágosodás. Kendőzetlen képet kapunk az ott élő zsidókról, erről a külsőségekben tobzódó, anyagias, de mégiscsak közösségről. Mari kutatását végigkísérve pontosan megismerjük a kétségeit, és mélyen megértjük a kritikus hozzáállását is.

Kálmán Mari írónő életképei (akár Budapesten járunk, akár vidéken, ahová a főhős-Mari szerelmével utazunk el), már-már Tar Sándor egyszerű és kegyetlen szociófotóit idézik. Az Ecetudvar azonban kevésbé egyenletes szöveg. Egyes részeinél akár fonalat is veszthetünk (különösen az izraeli társasági eseményeknél). Úgy éreztem, a kötet második fele túl sokat akar, túl sűrű. Ennek ellenére jószívvel ajánlom mindenkinek, aki nyitott a külső-belső utazástörténetekre, akkor is (vagy épp azért), ha tudja, hogy milyen megkerülni a világot, amikor csak a hátunk mögé kéne nézni.

Forrás: Gittegylet