 |
|
|
   |
|
Kritikák
Barack Obama szupersztár
Pénz, kapcsolatok és nem kevés szerencseHa megfogadjuk a szerző tanácsát, és a Google internetes keresőjébe beírjuk ezt a furcsa nevet, már több mint 60 millió találatot kapunk, az Obama-hírek száma megduplázódott az életrajz megírása óta! Ám az információáradat dacára maguk az amerikaiak is tanácstalanok, ez magyarázza, hogy a denveri demokrata konvenció egyik fő céljául még mindig a jelölt bemutatását, a választókhoz közelebb hozását tűzték ki. Pedig a 47 éves illinoisi szenátor két önéletrajzi könyvet is írt, az elsőt még 1995-ben, amikor a Harvard Law Review, a patinás egyetem jogi folyóiratának első fekete főszerkesztőjévé választották, Dreams from My Father (Álmok apámtól), a másodikat 2006-ban, már az elnökválasztási harcra készülődve The Audacity of Hope (A remény bátorsága) címmel. Ezekből az önvallomásokból ismerhette meg a világ a karizmatikus politikus különös élettörténetét, s ezekre támaszkodnak az Obama-életrajzok is. Egykori washingtoni tudósítóként Bokor Pál bennfentesen igazítja el a magyar olvasókat, nem csupán a kenyai-kansasi származású politikus családi életének rejtelmeit tárja fel, hanem az amerikai kampányok kulisszatitkaiba is betekintést enged. Számos izgalmas részletet tudhatunk meg, így azt is, hogy az elnökjelölt egyik nagyapja kecskepásztor volt Kenyában, a másik pedig a Kansas állambeli Wichitából vonult be a második világháború idején Patton tábornok seregébe. Obama szüleinek élete is regénybe kívánkozik. Édesanyja, Stanley Ann Durham akkor ment férjhez kenyai diáktársához, amikor ez Amerikában még igen bátor cselekedetnek számított: 1960-ban az amerikai államok több mint felében törvény tiltotta fehérek és feketék házasságát. Anyja második férjét követve egy darabig Indonéziában éltek. A demokrata elnökjelölt folytonosan magyarázkodni kényszerül apjának muzulmán vallása, középső neve (Hussein), sőt még egykori lelkipásztora miatt is. Érdekes fejezete a könyvnek, amely a karizmatikus fiatal politikus startját vázolja fel. Harvardi éveiben Obama a chicagói polgármesteri posztról álmodott, jogi tanulmányait befejezve, a realitásokat tudomásul véve Illinois állam törvényhozásának egyik szenátusi helyét célozta meg, s egy helyi politikusnőt kiütve sikerrel is járt. Springfielből egy kudarcos képviselőházi próbálkozás után az út már egyenesen vezetett a washingtoni szenátusba s tovább a Demokrata Párt elnökjelöltségéig. Az amerikai kampányokban kulcsfontosságú szerepet játszik a pénz, rengeteget számítanak a kapcsolatok, s persze kell nem kevés szerencse is. Obama mesterien építette kapcsolatait, a legjobb embereket választotta tanácsadónak. Bokor Pál felrajzolja e rendkívüli pályafutás ritkán elemzett pénzügyi hátterét is. A fekete jelölt sikereiben döntő volt az egyik leggazdagabb amerikai família, a Pritzker család támogatása, talán még annál is fontosabb, mint az, hogy a Kennedyek odaálltak mögé Hillary Clinton ellenében. Obamának a 2004-es vesztes elnökválasztás hozta meg az országos ismertséget: a Kerry-konvenció vezérszónokaként egy csapásra a demokraták nagy reménysége lett. Bokor Pál könyve inkább az Obama-karrier megalapozására koncentrál, viszonylag keveset tudunk meg arról, hogy milyen tervekkel készül a Fehér Házba a szenátor, de ennek fő oka, hogy Obama adós maradt eddig a konkrétumokkal, hogy miben is áll majd az általa beígért „igazi változás”. Néhány héttel az elnökválasztás előtt, amikor a vártnál szorosabban alakul a verseny, továbbra is csak találgathatjuk, lesz-e Barack Obama szupersztárból az Egyesült Államok elnöke. A könyv az Atlantic Press gondozásában jelent meg. (Megjelent a Népszava Szép Szó mellékletében, 2009 februárban) A siker helye Hollywood
Bokor Pál: A magyarok kitalálta HollywoodNem sokkal utána jött - és mint sok minden másban is utánozta Zukort - a Tolcsváról, igaz pár hónapos korában, elszármazott Fuchs-Fox, /tehát róka/ Vilmos. Bokor Pál szerint ez a két magyar alapozta meg Hollywood filmiparát. A stúdiórendszer éppen az iparszerű előállítást biztosította, nem utolsó sorban: nagy figyelemmel a fogyasztó, tehát a mozinéző várható igényeire. /Zukor rendszeresen eljárt - még Európába is átjött -, hogy a nézőtereken ellenőrizze mire vevő a közönség./ Ehhez tartozott a mindenható produceri rendszer, amit valaki a zenekart irányító karmesterhez hasonlította. Természetesen nemcsak a nagy mogulokról szól a könyv - akik rendszerint New Yorkban székeltek sokemeletes irodaházaikban - és mindenekelőtt a bankvilággal voltak kapcsolatban, s nemcsak a producerekről, hanem arról is bőven: e mellett a rendszer mellett miként születhettek jó filmek is ebben a rendszerben. Bokor magyarázata sokrétű, ahogy általában sem fogadott el semmiféle Hollywooddal kapcsolatos, világszerte emlegetett közhelyeket, a lényege az, hogy akadtak jóérzékű producerek is, akik a stúdiók kapuja előtt nyüzsgő sokszáz rendező és sokezer színész közül, meg az ugyancsak sokszáz forgatókönyvíró közül, össze tudtak hozni olyan tehetséges csapatot, amelyik aztán nemcsak kasszasikereket, hanem művészi értékeket is képes voltak létrehozni. Igaz - és ezt is joggal tárgyalja Bokor -, néha nem könnyű azt sem meghatározni: mit kell művészi értéknek tartani egy filmben. Példaként a leghagyományosabb módon, s nem is könnyű körülmények között, született Casablancát elemzi részletesebben, amit az akkor már az itthon, Magyarországon rendezett filmekkel együtt, mintegy negyven - nem különösebben jelentős - filmet létrehozó Kertész Mihály készített. Természetesen nem maradnak ki a könyvből a nagyobb botrányok sem, például a sikkasztó stúdióvezető esete, vagy az Amerikaellenes tevékenységet vizsgáló bizottság munkája és a tulajdonosok ehhez való, gyakran kétes viszonya. Külön kell szólni arról, hogy a könyv szövege, megírásának stílusa végig könnyed, gyakran irónikus, szellemes, igen olvasmányos. (Megjelent a Népszava Szép szó mellékletében, 2008. január) Hívja Leonyid Brezsnyevet!
Légtornász örvénylő mélységek felett„Szövetségbe forrt szabad köztársaságok…” Kezdjük az előítéletekkel! Valahogy nem tudok túllépni a szovjet/orosz himnuszon. Nemrég Békés Pál mesélt egy előadásán mellékesen Szergej Mihalkovról (Nyikita Mihalkov apja), aki a politikai barométernek megfelelően többször is átírta a szovjet himnusz szövegét, mígnem eljött a kor, amikor nyugodtan nemet mondhatott a legújabb, már nem szocialista demokráciabeli felkérésre. Amikor Arsavinék épp aktuális meccsükhöz álltak fel az Európa-bajnokságon és felhangzott a generációm által túl jól ismert dallam, elmeséltem gyerekeimnek, hogy annak idején magyar ünnepélyeken is kívülről kellett fújnunk a szovjet himnuszt, s valahogy ma sem tudom felhőtlenül, a beidegződésektől mentesen hallgatni. De azért így már sokkal jobb! A szovjet rendszert bemutató legtöbb önéletrajzi regény politikai motivációktól hajtva, gyötörve születik. A Gulag-beszámolóktól, a politikai üldözöttek visszaemlékezéseitől természetszerűleg nem is várhatunk mást, hiszen a szerzők életére alaposan, sokszor szó szerint is ránehezedett a politika. Legutóbb Menczer Gusztáv gulagos visszaemlékezésein szörnyülködtünk és méláztunk el a bolsevik rendszer mozgatórugóin, s fantáziánk szegényességén: hiszen elképzelni sem tudjuk, milyen lehetett az a közeg, légkör, ahonnan néhányan mégis megszabadultak. Most azonban egy apolitikus, a rendszerbe beleszületett, azt fenntartások nélkül elfogadó, a nagy Szovjetunióra veszélyt egyáltalán nem jelentő gyermek/ifjú élettörténetével ismerkedhetünk meg. A kettős állampolgárságú Alla Sirjajeva ma Magyarországon él, cirkuszi művészeket nevel, egykor neves légtornász volt. De a „légtornász” kifejezés esetében nemcsak hivatás, egyfajta metafora is: évtizedekig sikerült kötélen táncolnia a sokszor halállal fenyegető szakadékok felett. Az önéletrajzi regény egyedi hangú és hangulatú. Olyannyira nincs benne direkt politika, hogy adatokat, évszámokat hiába is keresünk benne. A KGB vagy negyven oldal után tolakodik be a történetbe: az Alla/Hópelyhecske életét megmentő orvost is a vörös „cég” likvidálta. Sztálin neve olyan formában bukkan elő, hogy mivel a fegyvergyári munkás anya – férje a Gulag táborában végezte – hiába gürcölt, betegedett bele a nem nőnek való munkába, anyagilag nem volt képes megteremteni a gyerekneveléshez szükséges minimális feltételeket (ennivaló, ruházat, fűtés), Zsenyáék a Sztálinról elnevezett 13. számú gyermekotthonba kerültek. Maga Alla így emlékszik vissza arra az időre: „Az én családom nem volt nagyon tájékozott a politikában. Inkább azt mondanám, egyáltalán nem volt tájékozott. Sztálinról is csak egyetlenegy dolgot tudtam. Azt, hogy Sztálin a győztes, Sztálin a mi reményünk! De a családomban soha senki nem ejtette ki a száján ezt a nevet. Ezért aztán hatéves koromban nekem fogalmam nem volt róla, ki az a Sztálin, meg arról sem, miért ő a reményünk…” A szerző ezzel a végtelenül jóindulatú, naiv alapállással vág neki gyerekként az életnek, s a csapások soha nem kerülik el. Nemegyszer a szakadék széléről táncol vagy rántják vissza, menekül meg a haláltól szerettei segítségével. Szívszorító történetet olvashatunk egy mindig a jóra törekvő, eredendően vidám, átlagos orosz gyermekről, akinek az életére és a kedélyére számos veszély leselkedik. Olyan egyszerűen, sallangok nélkül írja meg történetét, hogy fenntartásunk sem lehet igazságtartalma felől. A végletesen érzelmes (néha számomra túl is csorduló), egyszerű történetmesélő és a dokumentarista részek váltakozásából egyértelmű, hogy nem hatásvadász céllal született a könyv, a szerzőnek ki kellett írnia magából az elraktározott emlékeket. És a politika csak áttételesen furakodik be, kéretlenül, ám így is összerakhatjuk a szovjet múlt jellemző mozaikdarabjait. A nehéz munka miatt sok selejtet előállító, be nem tanított gyári munkás anya hányattatásai, a mindennapi általános nyomor, éhezés, a szocialista versenyek, a KGB mindenhová, még a gyermekotthonba és a kórházba is elérő keze, a testvérükért kolduló fiúk, a Gulag fenyegetése, az első adandó alkalommal emigráló jóakaró – az élettörténetből azért jól sejthetően kibontakozik a rendszer. Milyen lehet az az élet, amelyben nagyon sokan, nagyon sokszor csak a megszokott sablonnal, mantraként vigasztalják a másikat: „Aljonuska, ne félj, meglátod, minden jóra fordul!” Többször is visszatér a regényben ez a kilátástalanságában is optimista buzdítás. Hogy miért jó a könyv? Mert egy különös elágazásai ellenére is számos vonásában tipikus szovjetunióbeli életsorsot és -környezetet mutat be, egy átlagos, bár kivételes tulajdonságokkal is megáldott ember küzdelmeit, életének első időszakát. Az illusztrátor Besszmertnij a könyv előszavában így fogalmazza meg a lényeget: „Egy konkrét ember, egy igazi emberi sors elbeszélése mögött egy korszak portréja tárul fel… egy kegyetlen és embertelen korszaké.” A kötet egyenetlenségein túllépve – hiszen a szerző nem szépíró – nagyon szerethető figurát ismerhetünk meg Aljonuskában, aki az első regény végére épp felfelé tart az akrobatikai ranglétrán. (Papiruszportál: 2008. július 9. Szerző: Frankenstein) |
Könyveink
